P�ntek volt. F�radtan �s kimer�lten kullogtam hazafel� az iskol�b�l. M�skor mindig �r�m �s megnyugv�s �nt�tte el a lelkem, hogy v�get �rt a h�t. De ez most m�s volt. Mer�ben m�s. K�nnyeztem. Azt hiszem, hogy csak a cs�p�s novemberi sz�l miatt, amely szok�s szerint cserepesre f�jta a sz�mat. Leszegett fejjel mentem, hogy n�mik�ppen �vjam arcomat a hideg, �szi l�g�ramlatok rohamait�l, melyek megnehez�tett�k j�r�somat. Ugyanebben a testtart�sban haladtam el az utc�nk mellett, �s folytattam utamat a Duna fel�. A Duna-part, mely gyermekkorom kedvelt sz�ntere volt, hol annyi �nfeledt percet t�lt�ttem el testv�reimmel, bar�tn�immel; most kietlen, sz�rke �s kop�r volt. Cseppet sem mutatta azt a boldog ny�ri arc�t, amelyet sokan ismer�nk. Egyfajta hasonl�s�got �reztem a part �s saj�t ked�lyvil�gom k�z�tt. Lenn, eg�szen a v�z k�zel�ben s�t�ltam, majd helyet foglaltam az egyik �reg cs�nakh�z el�tti st�gen. P�r percnyi t�n�d�s ut�n, akaratlanul is egy sz�t form�ltam kisebesedett ajkaimmal, - Furcsa. - majd gondolataim t�bbi r�sz�t magamban fejtegettem. M�skor mennyi ember, mennyi �let rohang�l a z�ldell� f�k k�zt, mennyi cs�nak, lebeg a k�kl� v�z tetej�n, mely most sz�rk�n fodroz�dik. N�ztem a foly�t, n�ztem, hogy a hull�mok mily’ sebesen �tk�znek a st�g oldal�hoz. �tn�ztem a t�lpartra, s ekkor iszony� f�jdalmat �reztem. Mintha k�st forgatn�nak a sz�vemben, mely m�r am�gy is darabokban hevert. Eg�sz h�ten ezt a f�jdalmat �reztem; ezt a k�nz�, gy�tr�, er�s lelki nyom�st, mely egy-egy gondolat k�vetkezt�ben a sz�vembe ny�lalt, �s ami�rt a h�ten t�bbsz�r is felszisszentem. Nem tudom mennyi id�t t�lthettem ebben az �llapotban a st�gen, de hirtelen az �gbolt hangulatv�ltoz�s�ra lettem figyelmes. A sz�rkes�g s�t�ts�gbe ment �t �s jobbnak l�ttam elindulni. A s�t�ts�gben le-let�r�tett a bicikli�tr�l az er�s sz�l, mely az �reg duna-parti f�kat meghajl�sra k�sztette, mik�nt r�gm�lt id�k uras�ga a cs�csel�k t�megeket.  A f�k z�g�s�t hatalmas robaj t�rte meg. A nagy recseg�s-ropog�s hallat�ra a zaj ir�ny�ba ford�tottam a fejem. Egy m�g fiatalnak mondhat� jegenyef�t csavart ki a sz�l, mely f�ls�ket�t� d�rejjel tal�lkozott az anyaf�lddel, melyb�l egykor els� hajt�sai n�ttek ki. A fa hosszanti ir�nyban ter�lt el az �t mellett.  A fa, mely eg�sz �let�ben csak azt tekintette feladat�nak, hogy min�l nagyobb magass�gokra t�rj�n, most ott fek�dt az �t ment�n tehetetlen�l, t�rsait�l �s �letc�ljait�l megfosztva. Amikor oda �rtem mell�, �gy magasodtam f�l�, mint ahogy azel�tt � magasodott f�l�m. Ekkor eszembe jutott az �let fenn �s lenn j�t�ka, az �r�k v�ltoz�s, az hogy a cs�csr�l m�r csak egy ir�nyba vezet az �t. Ekkor megint f�jdalmat �reztem…

            Amikor haza�rtem, senki sem volt otthon. Felakasztottam a kab�tomat �s a marad�k er�mmel bet�molyogtam a szob�mba. M�r eg�szen s�t�t volt, csak az utcai l�mpa f�nye tartotta f�lhom�lyban a kis helyis�get, amelyet a magam�nak mondhattam. Nem oltottam villanyt. Elnehezed� v�gtagokkal zuhantam bele a m�g megvetett �gyamba. Aludni pr�b�ltam. K�nz� k�pek �s sikongat� hangok ostromoltak, ha becsuktam a szemem. Fel�ltem. Amikor k�r�ln�ztem, a feketes�g ellen�re k�nnyen felismertem szob�m t�rgyait k�rvonalaikr�l. Akadt k�zt�k olyan is, amelyek m�ly, tiszta �s nagyon kellemes �rz�st keltettek bennem. Ahogy v�gigp�rgettem az eml�ksorokat, amelyeket ezek a t�rgyak id�ztek fel, ism�t sz�r� gy�trelmet �reztem; testem-lelkem belesajdult a f�jdalomba. Isten tudja m�r hogyan, de felt�p�szkodtam �s lass� vonagl�ssal eljutottam az �r�asztalomhoz. El�vettem egy darab pap�rt �s azt a tollat, amelyet az iskola folyos�j�n tal�ltam. Tinta m�r alig volt benne, de �reztem, hogy ezt az irom�nyt m�g kiszolg�lja, miel�tt �jrat�lten�m. Feloltottam az asztali l�mp�mat �s hozz�fogtam a vershez, amelynek meg�r�s�t m�r eg�sz h�ten tervezgettem. V�giggondoltam az esem�nyeket, minden sz�pet �s minden j�t, �s azokat a pillanatokat is, amelyek keser�s�get okozhattak. Az ut�bbib�l nem sokat tal�ltam, �gy �rthetetlen�l �lltam a jelenlegi helyzet el�tt. Nemsok�ra eszembe jutott egy f�j� sz�, egy rettenetes sz�, mely egyenest a sz�vembe ny�lalt. Ezt a sz�t vetettem els�k�nt pap�rra. A f�jdalomt�l kiss� megsz�d�ltem, els�t�t�lt k�r�l�ttem minden. Ez csak p�r pillanat t�rt�n�se volt.

Miut�n feleszm�ltem a l�mpa f�ny�t m�r j�val er�sebbnek �reztem, mint azel�tt. Nekil�ttam a k�ltem�nyek. Mint egy kis film, pillanatr�l pillanatra jutottak eszembe r�g elfeledettnek hitt esem�nyek, melyekb�l �tletet mer�thettem a vershez. Minden le�rt sz� egy �jabbat id�zett fel bennem. Csak �gy szikr�zott az elm�m �s m�r a f�jdalmat se �reztem. A vers g�rd�l�kenyen haladt, r�mekkel �s fordulatokkal telit�zdelve. Az els� versszakok kacag�sr�l, �r�mr�l tettek tan�bizonys�got, csak az utols� volt borong�s hangulat�. M�r j� ideje g�rnyedhettem az �r�asztal felett; a befejez�, lez�r� str�f�n gondolkoztam. A l�mpa f�nye egyre er�sebb lett, mindent bevil�g�tott �s teljesen elvak�tott. Ekkor egy ismer�s k�psor villant be. Magamat l�ttam. Magamat, ahogy sz�delgek, majd f�ls�ket�t� d�rejjel tal�lkozok az �r�asztalom lapj�val, ahol annyi verset �rtam, ahol els� hajt�saim l�ttak napvil�got. Ott fek�dtem elter�lve, mint a fa, amelyet a Duna-parton l�ttam, tehetetlen�l, t�rsaimt�l �s �letc�ljaimt�l megfosztva. Ekkor – gondolom a csap�d�s hallat�ra – bel�pett a szob�mba �desany�m. �rezte, hogy baj van. Nem s�rt. Csak f�l�m hajolt, n�zett egy darabig, majd felolvasta a vers c�m�t. Azt az egyetlenegy sz�t, amelyet v�g�l pap�rra vetettem: – V�ge – rebegte elcsukl� hangon.