Péntek volt. Fáradtan és kimerülten kullogtam hazafelé az iskolából. Máskor mindig öröm és megnyugvás öntötte el a lelkem, hogy véget ért a hét. De ez most más volt. Merőben más. Könnyeztem. Azt hiszem, hogy csak a csípős novemberi szél miatt, amely szokás szerint cserepesre fújta a számat. Leszegett fejjel mentem, hogy némiképpen óvjam arcomat a hideg, őszi légáramlatok rohamaitól, melyek megnehezítették járásomat. Ugyanebben a testtartásban haladtam el az utcánk mellett, és folytattam utamat a Duna felé. A Duna-part, mely gyermekkorom kedvelt színtere volt, hol annyi önfeledt percet töltöttem el testvéreimmel, barátnőimmel; most kietlen, szürke és kopár volt. Cseppet sem mutatta azt a boldog nyári arcát, amelyet sokan ismerünk. Egyfajta hasonlóságot éreztem a part és saját kedélyvilágom között. Lenn, egészen a víz közelében sétáltam, majd helyet foglaltam az egyik öreg csónakház előtti stégen. Pár percnyi tűnődés után, akaratlanul is egy szót formáltam kisebesedett ajkaimmal, - Furcsa. - majd gondolataim többi részét magamban fejtegettem. Máskor mennyi ember, mennyi élet rohangál a zöldellő fák közt, mennyi csónak, lebeg a kéklő víz tetején, mely most szürkén fodrozódik. Néztem a folyót, néztem, hogy a hullámok mily’ sebesen ütköznek a stég oldalához. Átnéztem a túlpartra, s ekkor iszonyú fájdalmat éreztem. Mintha kést forgatnának a szívemben, mely már amúgy is darabokban hevert. Egész héten ezt a fájdalmat éreztem; ezt a kínzó, gyötrő, erős lelki nyomást, mely egy-egy gondolat következtében a szívembe nyílalt, és amiért a héten többször is felszisszentem. Nem tudom mennyi időt tölthettem ebben az állapotban a stégen, de hirtelen az égbolt hangulatváltozására lettem figyelmes. A szürkeség sötétségbe ment át és jobbnak láttam elindulni. A sötétségben le-letérített a bicikliútról az erős szél, mely az öreg duna-parti fákat meghajlásra késztette, miként régmúlt idők urasága a csőcselék tömegeket.  A fák zúgását hatalmas robaj törte meg. A nagy recsegés-ropogás hallatára a zaj irányába fordítottam a fejem. Egy még fiatalnak mondható jegenyefát csavart ki a szél, mely fülsüketítő dörejjel találkozott az anyafölddel, melyből egykor első hajtásai nőttek ki. A fa hosszanti irányban terült el az út mellett.  A fa, mely egész életében csak azt tekintette feladatának, hogy minél nagyobb magasságokra törjön, most ott feküdt az út mentén tehetetlenül, társaitól és életcéljaitól megfosztva. Amikor oda értem mellé, úgy magasodtam fölé, mint ahogy azelőtt ő magasodott fölém. Ekkor eszembe jutott az élet fenn és lenn játéka, az örök változás, az hogy a csúcsról már csak egy irányba vezet az út. Ekkor megint fájdalmat éreztem…

            Amikor hazaértem, senki sem volt otthon. Felakasztottam a kabátomat és a maradék erőmmel betámolyogtam a szobámba. Már egészen sötét volt, csak az utcai lámpa fénye tartotta félhomályban a kis helyiséget, amelyet a magaménak mondhattam. Nem oltottam villanyt. Elnehezedő végtagokkal zuhantam bele a még megvetett ágyamba. Aludni próbáltam. Kínzó képek és sikongató hangok ostromoltak, ha becsuktam a szemem. Felültem. Amikor körülnéztem, a feketeség ellenére könnyen felismertem szobám tárgyait körvonalaikról. Akadt köztük olyan is, amelyek mély, tiszta és nagyon kellemes érzést keltettek bennem. Ahogy végigpörgettem az emléksorokat, amelyeket ezek a tárgyak idéztek fel, ismét szúró gyötrelmet éreztem; testem-lelkem belesajdult a fájdalomba. Isten tudja már hogyan, de feltápászkodtam és lassú vonaglással eljutottam az íróasztalomhoz. Elővettem egy darab papírt és azt a tollat, amelyet az iskola folyosóján találtam. Tinta már alig volt benne, de éreztem, hogy ezt az irományt még kiszolgálja, mielőtt újratölteném. Feloltottam az asztali lámpámat és hozzáfogtam a vershez, amelynek megírását már egész héten tervezgettem. Végiggondoltam az eseményeket, minden szépet és minden jót, és azokat a pillanatokat is, amelyek keserűséget okozhattak. Az utóbbiból nem sokat találtam, így érthetetlenül álltam a jelenlegi helyzet előtt. Nemsokára eszembe jutott egy fájó szó, egy rettenetes szó, mely egyenest a szívembe nyílalt. Ezt a szót vetettem elsőként papírra. A fájdalomtól kissé megszédültem, elsötétült körülöttem minden. Ez csak pár pillanat történése volt.

Miután feleszméltem a lámpa fényét már jóval erősebbnek éreztem, mint azelőtt. Nekiláttam a költemények. Mint egy kis film, pillanatról pillanatra jutottak eszembe rég elfeledettnek hitt események, melyekből ötletet meríthettem a vershez. Minden leírt szó egy újabbat idézett fel bennem. Csak úgy szikrázott az elmém és már a fájdalmat se éreztem. A vers gördülékenyen haladt, rímekkel és fordulatokkal telitűzdelve. Az első versszakok kacagásról, örömről tettek tanúbizonyságot, csak az utolsó volt borongós hangulatú. Már jó ideje görnyedhettem az íróasztal felett; a befejező, lezáró strófán gondolkoztam. A lámpa fénye egyre erősebb lett, mindent bevilágított és teljesen elvakított. Ekkor egy ismerős képsor villant be. Magamat láttam. Magamat, ahogy szédelgek, majd fülsüketítő dörejjel találkozok az íróasztalom lapjával, ahol annyi verset írtam, ahol első hajtásaim láttak napvilágot. Ott feküdtem elterülve, mint a fa, amelyet a Duna-parton láttam, tehetetlenül, társaimtól és életcéljaimtól megfosztva. Ekkor – gondolom a csapódás hallatára – belépett a szobámba édesanyám. Érezte, hogy baj van. Nem sírt. Csak fölém hajolt, nézett egy darabig, majd felolvasta a vers címét. Azt az egyetlenegy szót, amelyet végül papírra vetettem: – Vége – rebegte elcsukló hangon.