Kedves Naplóm!

Már nyolc napja, hogy behoztak a kardiológiára. Szívfájásra panaszkodtam. Miután a főorvos úr megvizsgált, bemutattak egy híres-neves régészprofesszornak, aki szintén szemügyre vett. Ezt az esetet a mai napig nem értem. Az orvos és a professzor beszélgetéséből csak néhány szót hallottam, az is inkább valamiféle romokkal volt kapcsolatba hozható. Csak tudnám, mi köze van ezeknek a szívemhez?! Rejtély! Mindenesetre a fájdalmaim nem múltak, és szorgalmaztam a dokit, hogy esetleg valami gyógyszert írjon fel, mert már nagyon szerettem volna hazamenni. Erre közölte velem, hogy nem tud olyan antibiotikumról, ami orvosolhatná a problémámat, de esetleg műtéti beavatkozással ki tudnak gyógyítani a rejtélyes betegségemből. Meg kell mondanom, hogy a mellette álló régész is javaslatot tett a műtétre, csak ő szakszóval, a feltárás mellett érvelt. Természetesen aláírtam a műtéttel kapcsolatos papírokat, hogy minden felelősséget elhárítok az orvosokról a beavatkozás esetleges sikertelensége esetén. A műtét előtti kínkeserves éjszakát soha sem feledem el. Aléltan, félholt állapotban feküdtem a kórházi ágyon. A pulzusom olyan gyenge volt, hogy a nővér óránként bejött megnézni, hogy élek-e még. Állítólag amikor a csuklómra tette a kezét, mosolyogtam, és felerősödött a szívverésem. Persze ez nekem egyáltalán nem rémlik! Csak arra emlékszem, hogy többször is felriadtam az éjjel, de akkor csak különféle sötét árnyak voltak társaim a magányban. Reggel 9 órakor már toltak is a műtőbe. A felállított diagnózis szerint a szívizommaradványaim felülírták az agyam által bocsátott ingereket és szó szerint sztrájkba kezdtek, értelmetlennek látták a további működést, ezért halaszthatatlanná vált az intervenció. Fene ezeket az érzéketlen orvosokat! Létszámleépítésből és támogatási megvonásokból felmerülő anyagi problémákra hivatkozva nem állt módjukban érzéstelenítőt alkalmazni. Nem is törődtem vele, az első vágás csak szúnyogcsípésnek hatott a már meglévő szívfájdalmam mellett. Betoltak egy olyasfajta berendezést, amivel biztosítani szokták a vér folyamatos áramlását és cseréjét. Érdekesnek találtam, ahogy a fölöttem álló zöld köpenyek egymásba mosódnak és közben hallom a lassuló szívverésemet, majd azt, ahogy galambok búgnak a kórházi szoba nyitott ablakában és látom, hogy lombjával miként integet a zöldellő gesztenyefa. Áthelyeztek az egyesbe. Pedig annyira megszoktam már kettesben, hogy most úgy érzem, már csak félig vagyok. Amikor bejött a nővér, vidáman közölte, hogy sikeres volt a műtét, és örül annak, hogy 6 nap után végre magamhoz tértem. Sétára invitált, de visszautasítottam. Remélem, megérted, egyedül szerettem volna menni. Picit ugyan még gyengének éreztem a lábaimat, de belebújtam a papucsomba és elindultam a kabátomért. Alig hogy felvettem, észrevettem rajta egy szőke hajszálat… - Igen, ez még az Övé! Még mindig itt virít a kabátomon. - Tűnődtem: - Leszedjem? - Leszedtem. Ez történt tegnap. Ma megint műtétre várok, ugyanis a régészprofesszor egy perce közölte, hogy a szívem romokban hever…