Reszkető térddel, remegő kézzel,
Ijedten, félsszel, de vak reménnyel
Jöttünk, toppantunk egy új életbe,
Miként tavaszi szellő a télbe,
A házakba, szívekbe libben be.

Idegen arcok, új ez a közeg.
Úgy ért, mint egy messziről lőtt löveg,
Mely mélyre hatolt, mikor beléptem.
Ott emberek, mögöttem meg tömeg.
Nincs kiút. Marasztal a reményem.

Te is így érkeztél. Nem kérdeztél,
Nem ellenkeztél. Inkább véreztél.
Észre se vettük, mit tettél értünk!
Sokszor miattunk verejtékeztél,
És mi vígan, kedélyek közt éltünk.

Tűrted, ha bántottunk, kiabáltunk,
Ha ütöttünk, vágtunk, rúg-kapáltunk!
Azt, hogy farkasszemet néztünk Veled!
És habár elástuk csatabárdunk,
A harci sebeket sose feledd!

Sose feledd a szép pillanatot,
Amely mosolyt, örömet adhatott.
Emlékezz, ahogy velünk nevettél,
S ahogyan együtt sírtunk dallamot,
Pont úgy, mint az anya, ki elvetél.

A boldog órák végleg elmúlnak,
Utolsó könnyeink is elhullnak.
Mint a homok, lepereg életünk,
S csak szemeket hagy hátra a múltnak:
Te itt maradsz, mi pedig elmegyünk.

Elsők voltunk, első voltál nekünk,
Remegő kézzel megfogtad kezünk,
Bár nem tudtad, mit vállalsz magadra.
Köszönjük azt, hogy itt voltál velünk,
És hogy sosem mentünk az agyadra.

Úgy állunk most, mint amikor jöttünk:
Emberek itt, tömegek előttünk,
Reszkető térdek, remegő kezek,
Új élet vár, de végre felnőttünk!
Ilyenek voltunk, mi voltunk ezek.